49. évfolyam (2002) 8. szám

Ekavakjatá – lehet-e rend a tárgykörök szellemi világának „kibogozhatatlan összefonódásaiban”?

Osztályozás és információkeresés : kommentált szöveggyujtemény / Ungváry Rudolf, Orbán Éva ; [közr. az] Országos Széchényi Könyvtár. – Budapest : Országos Széchényi Könyvtár, 2001. – 2 db ; 24 cm
Bibliogr.: lábjegyzetként
1. köt., Az osztályozás és elmélete. – 2001. – 543 p. – ISBN 963-200-425-6
2. köt., Az információkeresés elmélete. – 2001. – 535 p. – ISBN 963-200-426-4

Ranganathan a „Védák látnokait” hívja segítségül, hogy a jelenségvilág egységét, a tárgyak kifejtésénél egymást elkerülhetetlenül elohívó másik tárgykörök végtelen körforgását (a „dinamikus kontinuumot”) érzékeltesse. William Charles Berwick Sayers 1926-os kézikönyve az osztályozást térképhez hasonlítja, amelyen a tudásról nyújtunk „ugyanolyan átfogó és világos képet, mint a térképész a Földnek bizonyos területeirol”. A tudás egyes területei közötti kapcsolatok bemutatásakor és bizonyos jellemzok kiemelésekor az osztályozás szakembere a kartográfus módszerével él: csakhogy a hosszú távon változatlan földrajzi viszonyokhoz képest az ismeretek állandó mozgása, a témakörök szakadatlan átalakulása szinte lehetetlenné teszi a rendezés muvének megnyugtató elvégzését.

Mintha ismeretelmélet-történeti panoptikumban járnánk, amikor az osztályozáselmélet klasszikusainak megújuló kísérletei vonulnak el a szemünk elott, hogy rendet teremtsenek a Világban. Nehéz szabadulni a gondolattól, hogy ha az ismeretek háromdimenziós Univerzumát a térkép két dimenziójával próbáljuk megközelíteni, akkor mindig foglyok maradunk. Van ugyanis itt egy bökkeno, amit az átmeneti megoldások, a félsikerek, a funkcionálisan használhatóvá tett rendszerek árnyékában nehéz észrevenni: bármilyen nagyszeruek is az alternatív osztályozási rendszerek, a rögzítheto és visszakeresheto ismeretek megállíthatatlan növekedése ellenére ugyanolyan módon fognak újra és újra hozzá a megmunkálásához. Valaki épít egy rendszert, s ha kelloképpen enciklopédikus tudású és innovatív hajlamú, valamint az invenciót hihetetlen szorgalommal ötvözni képes gondolkodó, akkor van esélye arra, hogy egy megoldásra szomjazó könyvtári közegnek éppen az o rendszere fogja az élteto és husíto rendezési és visszakeresési módszertant nyújtani. Az ismeretek kollektív termelése és rendezésük öntoformáinak individuális – emiatt az ismeretek számának és „kibogozhatatlan összefonódásainak” gyarapodását követni képtelen – építése azonban mindvégig kibékíthetetlen ellentmondásban maradt egymással.

Hogyan mutatja be De Grolier a Dewey-féle ETO sikerének alapját? Melvil Dewey rendszere „a könyvtáraknak éppen ahhoz a típusához igazodott, amilyenben o maga is dolgozott. Vagyis nem olyan, évszázadok során vaskos kötetek százezreit felhalmozott tekintélyes gyujteményeket szolgált, mint amilyenek az öreg Európa országainak egyetemein és nemzeti könyvtáraiban régóta léteztek, hanem saját hazája rohamosan szaporodó, néhány ezer kötetes közmuvelodési, kollégiumi, majd iskolai könyvtárainak tömege számára készült”. Dewey megoldásai „a még csak keletkezo igényeket megelozve ... már a jövo nyilvános könyvtárai felé mutattak”.

Vegyük észre: Dewey rendszere a módszer, az „algoritmus” oldaláról vált átütové. Tartalmát tekintve már születése pillanatában hemzsegett a tudományok akkori állásának sem megfelelo tévedésektol, elfogultságoktól. Amerika-centrikus volt, önkényesen szétválasztott szervesen összetartozó területeket – de egyszeru, alkalmazható és folytonosan bovítheto rendszerként szolgálni tudta a könyvtárakat. (Az ETO tudományfelosztási következetlenségeinek konok ostorozója, De Grolier sem tehet mást, minthogy paradox módon azért dicséri a rendszert, mert – egyedüliként – „a világ csaknem minden országában használják”.)

A mindenkori osztályozási rendszerek megépítését hosszú idon keresztül csodálatra méltó individuális alkotásnak kellett látnunk. Az osztályozás történetét (Ranganathan szerint) „eroteljes lángelmék” írták. Az egyes rendszerek jellemzoen nem egymásból nottek ki, nem a „lángelmék” ismeretelméleti teljesítményét kumulálták, hanem a korábbi módszereket igyekeztek meghaladni. Dewey maga például William Torrey Harris és az olasz Batezatti nyomdokain haladt elore. Utóbbi sokat köszönhetett Brunet-nek, a tizedes jelzetet Ampere tudományfelosztása is használta már.

Mi „fagyott” tehát az osztályozási rendszerekbe? A rendszeralkotó „lángelme” (Valaki) logikája és világképe, és a besorolást végzo szakkönyvtárosok („valakik”) józan esze. Mit jelentett mindez? Még a legsikeresebb osztályozási rendszer is „csak” arra volt képes, hogy meghatározott intézményi környezetben bizonyos típusú érdeklodoi kör számára tartósan muködoképes rendszert hozzon létre, minden, ezen túlmutató igény számára egyre több korlátot állítva.

Ez a „csak” természetesen óriási, kultúrtörténeti jelentoségu tett: a szervezett ismeretszerzés tömegesítésének forradalmát lehetové tévo technológia. Ott a helye a múzeumban az ot felváltó technológiákkal együtt, illetve azokban a könyvtárakban, amelyek mai napig hasonló szerepkört töltenek be.

Az ETO elégtelensége és az újabb generációs módszerek (a koordinált indexelés, majd foleg a tezauruszépítés) nemcsak az új funkciókhoz igazítottak új módszereket, hanem a Valóságot öntoformákba szorító felszínesen univerzális Valaki helyére a tudás adott szeleteinek specialistáit állították. A kompetens Valakik aztán precízen és maradéktalanul leképezték egy-egy szuk szakterület tudását, sikeresen megoldva az ott támadt terminológiai és visszakeresési gondokat. S noha bennünk jellemzoen kevés izgalmat ébreszt a fémfeldolgozás vagy a könnyuipar külkereskedelmének sokkötetes tezaurusza, érdeklodéssel állapíthatjuk meg, hogy ha az ismeretek hatalmas Univerzumában nem is sikerült rendet rakni, annak parányi bolygóin már jól felparcellázott és fogalmilag-tartalmilag színvonalasan megmuvelt területeket lehetett létrehozni.

A könyvtárba beérkezo kötetet feldolgozó könyvtáros kognitív kapacitásának korlátait evvel párhuzamosan a valakik átfogó munkamegosztási terének kialakításával lehetett megnövelni. Amikor Vickery kiegészíti a könyvtártudomány ranganathani „öt törvényét” a hatodikkal („Egyetlen könyvtár sem létezhet elszigetelten”), akkor a hálózati elv – a „sorosan kapcsolt” intelligencia, a szakosodás, a munkamegosztás, a kommunikáció sokszorosító hatásain keresztül érvényesülo – problémamegoldó erejét jeleníti meg.

Csakhogy ezenközben a Világ elszáguldott a könyvtárak mellett is. Vajon véletlen-e, hogy az „információrobbanás”, de még inkább „az információs környezetszennyezés”, az „információs óceánba fulladás” gondolata éppen a könyvtárak zavart identitású teoretikusainál születik meg a hatvanas évek elején? És hol vannak a hatvanas évek az ismeretek gyarapodásának ezredfordulós léptékeitol? Ha hihetünk például a csillagászoknak, egyedül a háromdimenziós urtérképezés technológiájától a kozmoszról való, ez idáig felhalmozott teljes tudásunk több százszorosának megszületését várhatjuk a következo néhány évben. Létezik-e bármilyen módszer, amely a rendszerezést és visszakeresést igénylo új információk döbbenetessé növekvo áradatát csatornázni képes? Vajon léteznek-e eljárások, amelyek minden korábbinál nehezebb körülmények között nyújtanak esélyt az ismerettermelés közösségi és a rendezés individuális volta közti ellentmondás áthidalására? Léteznek bizony. Új technológiáink támadtak, amelyek milliónyi Valaki megjelenését teszik lehetové a tudás termelésének és kezelésének a felhasználással közvetlenül összekötött terében. Lángelmék és könyvtárosok helyett maguk az ismeretek eleven hordozói azok, akik tapasztalataik leképezésével és kinyerésével saját aktivitásukon keresztül mások számára is „eloformálják” az immár mennyiségével is elrettento tudásnyersanyagot. Ismerjük, hogyan muködik az internet vezeto keresoje, a Google? Annak alapján sorolja elore a találatokat, hogy az adott elofordulást tartalmazó oldalra hány másik oldal mutat referenciaként – vagyis keresoalgoritmusa abból táplálkozik, hogy miképpen értékelték az érintett ismeretek buzgó használói a forrást. Tudjuk-e, hogy egy frissen megtalált téma gyors szakirodalmi becserkészéséhez ma leginkább az Amazon nevu óriás online könyváruházra érdemes ellátogatni, mert a korábbi vásárlók témakombinációs szokásaitól a szerzok után elindított szimultán keresésekig, az adott könyvrol megszületo olvasói vélemények orientációs erejétol a tárgykörben megjelent hasonló tárgyú munkák listázásáig olyan tájékozódási támogatást kapunk, amely egy virtuális szakmai/érdeklodoi közösség akaratlanul is a keresés szolgálatába állított értelmezo és magyarázó kapacitásának felhasználásán alapul? Mint a víz- és a széleromu, amely egy mindig is létezo természeti erot tesz átalakított energiaforrássá... A technológia segítségével eljutottunk oda, hogy az évezredeken át a fejlodés alapjául szolgáló elkülönülés és közvetítettség helyett az emancipáció és a közvetlen ismerettranszfer új horizontja kezd feltárulni.

Innen nézve már az elso és második generációs internetes keresok is múzeumi tárgyak: az egykor egyeduralkodó, de ostoba AltaVistát, az ügyeskedo, de semmitmondó Lycost (azokat a keresoket, amelyeket a szöveggyujtemény második kötete még áttekint) pillanatok alatt leváltotta a Google. És ne legyen cseppnyi kétségünk sem, a Google is hamarosan az enyészeté lesz: bevezetés elott állnak azok a technológiák, amelyek a Valakik csatornázhatóvá vált tudástömegéhez az adott problémamegoldási szintre kifejlesztett automatizálás hatékony segédcsapatait rendelik. Az intelligens ágensek, a keresés és a szurés elképeszto teljesítményu új motorjai soha nem látott távlatokat nyitnak – sokszor már osztályozási muveletek nélkül is, mechanikus kulcsszókereséssel – az információ-háztartás mérnökeinek és technológusainak.

Semmilyen fejlesztési és alkalmazási környezet nem nélkülözheti azonban a predigitális világ elott kiformálódott osztályozási, ismeretelméleti, rendezési, visszakeresési, automatizálási technikák históriájából nyert felismeréseket és összefüggéseket. Ungváry Rudolf és Orbán Éva kommentárok kötoszöveteivel megerosített szemelvénygyujteménye közel félszáz szakember két nekirugaszkodással megformált, nagyszeru vállalkozása, amely egyszerre foglalata a hazai tudományosság ebben a tárgyban eddig elért teljesítményének, és az osztályozás és információkeresés tudománytörténetének. Ahol a sok-sok generáción keresztül kijegecesedett módszerek és a rendszerezési kísérletek inventáriuma, ott a Múlt szigorú tankönyve. Ahol az idotlenül friss gondolatok tárháza (a filozófikus Ranganathantól a Valakik felértékelodését sugalló váteszi Vannevar Bushig), ott a Jövo útkereséseinek megkerülhetetlen szellemi kalauza. Köszönet és gratuláció az alkotóknak.

Z. Karvalics László
Információs Társadalom- és Trendkutató Központ

Nyomtatható verzió