55. évfolyam (2008) 5. szám

Emlékezés Stiegrád Gáborra (1950-2008)

Demén Ilona

Stiegrád Gábor
(1950-2008)

Stiegrád Gáborról nem lehet írni, és nem lehet "nem írni". A legtöbb jó szakemberről szép szakmai méltatás kerekíthető, felidézve elvégzett munkáit, felsorolva publikációit, méltatva pályafutását, különösen, ha olyan szakmai folyóiratban kerül erre sor, mint a TMT. Gábort azonban nem lehet sablonba helyezni. Róla nem lehet pályaívet írni (legalábbis én nem tudok). Ugyanakkor a maga szakterületén - ki merem mondani - a legjobb volt az országban.

A munkát nem félvállról vette, de szinte fél kézzel végezte el - tökéletesen. Soha nem lehetett tőle hallani azt, amit a legtöbb informatikustól, hogy valamit nem lehet megcsinálni (legfeljebb, hogy mikorra). Amikor megkapta a feladatot, pontosan tudta, hogyan kell jól elvégezni, illetve elvégeztetni. Jó volt vele dolgozni, mert a logikája lehengerlő volt. Felmerülhet a kérdés: akkor miért nem "vitte többre" rangban, pozícióban? Mert ez nem érdekelte. Mondhatnám azt is, nem tudta magát adminisztrálni, de ez nem igaz. Nem akarta magát adminisztrálni. Semmilyen szempontból sem akart hivatalnok lenni. Nem akart másnak megfelelni, csak magának, annak, amit az életben fontosnak tartott. (Kevesen engedhetjük meg magunknak ezt a luxust.) Ennek ellenére szakmai körökben a neve fogalom volt.

Az egyetem elvégzése után az OMIKK-ban kezdett dolgozni, ahol 29 évet töltött el, és ahonnan saját jószántából valószínűleg nem is ment volna el soha. Egyszer ugyan a Számítástechnikai Igazgatóságon felmondtak neki, és csak az utolsó pillanatban sikerült őt átvenni a könyvtárba. Legnagyobb szerencsénkre, hiszen ilyen nagyszerű - az akkor ránk váró nagy könyvtár-gépesítési feladatok elvégzéséhez nélkülözhetetlen - szakembert minden áron meg kellett tartani. Ő ugyanis - bár ezt tagadta - a könyvtári feladatokkal legalább olyan tisztában volt, mint mi könyvtárosok, sőt! Szeretett a könyvtárban dolgozni, különösen szerette Futala Tibor igazgatónkat. Kettőjük nevéhez fűződik a könyvtárgépesítés elkezdése, Gáboréhoz a befejezése is.

Nagyszerű oktató volt. A titka szerintem abban rejlett, hogy pontosan tudta, kiknek ad elő, és csak annyit, csak olyan szinten mondott, amit a hallgatók meg tudtak érteni, de azt kristálytisztán, logikusan, érthetően. Többször tartott külföldön is tanfolyamokat nemzetközi szervezetek megbízásából.

Mikor az OMIKK-ot a BME-hez csatolták, egy összeszokott jó baráti társaság esett volna szét, mert többen, akik a könyvtár gépesítésén kezdettől együtt dolgoztunk, szétszóródtunk: más épületekbe, más intézményekbe kerültünk. Elhatároztuk, hogy havonta egyszer találkozunk. Az évek során kialakult egy szűkebb társaság, akik szinte mindig ott voltunk, és ezek közé tartozott Gábor is. Tulajdonképpen ő volt a társaság lelke. Itt ismertük meg igazán mint barátunkat. Itt tudtam meg, ő hogyan főzi a húslevest, hogy az aktuális politikai eseményekről elég tájékozatlan, mert a TV-ben csak a focit nézi. Itt mesélte el, hova akar utazni, hogy meg akarja nézni a világ hét csodáját, és hogy azért nem utazott el Jordániába, mert nem akarta itt hagyni a haldokló macskáját. Itt újságolta utolsó alkalommal, hogy egy év és hány nap van még hátra a nyugdíjáig, mert a lehető leghamarabb akart nyugdíjba menni. Szeretett volna huzamosan a Távol-Keleten élni, csak úgy lazán, élvezve a napot, a tengert és minden bizonnyal az embereket, mert szerette a társaságot. Sajnálom, hogy mindezt nem tudta megvalósítani, és sajnálom magunkat, hogy kedves, csipkelődősen szerető lényét ezentúl csak emlékeinkben idézhetjük fel, de hogy elfelejteni nem fogjuk, abban biztos vagyok.


Nyomtatható verzió